A semmit tevés néha nagyon megterhelő. Bőven határidő előtt fejeztem be a jelenlegi projekt rám eső részét, de úgy döntöttem kivárom a határidő végét. Már általános isiben is szerettem a dolgozat fölött kotlani kicsöngetésig, hiába készültem el korábban. Néztem a gondolkodástól konkávvá deformálódott arcokat, hallgattam a tollak sercegését, szorgalmas agyak kattogását, padba rejtett füzetlapok ropogását.

A mai napom is hasonlóan telt, azzal a különbséggel, hogy jóval több időt kellett elbasznom, mint anno kicsöngetésig, ráadásul lázas munkát színlelve. Reggel rögtön meglepődtem, hogy a máskor percekig bootoló, értelmetlenül kurrogó, lefagyó szarguriga számítógépemen ezúttal mennyire gyorsan felállt az XP. Eszembe is jutott, hogy ha az unokaöcsém Xbox-ja ~3 sec alatt bootol, miért ne tudhatná egy PC ugyanezt? Ezen elmerengtem magamban vagy másfél percig, úgy tizenöt percig elolvastam a híreket, aztán egy perc alatt leoltottam valami csírát fórumon. Az ebédszünetig volt még két és fél órám, ami nagyon nehezen telt el. Kipróbáltam, hogy ha sokáig nézem valaki tarkóját, és közben erősen arra gondolok, hogy „nézz hátra”, vajon megfordul-e. Nem működött a dolog, de azt hiszem az én hibámból. Túlságosan szétszórt voltam, nem tudtam eléggé koncentrálni, meg közben néha negatív gondolatokat sugároztam Zoltán felé is, mert egy pöcs, és igazán rászolgált pár negatív gondolatra. Ez a komoly mentális tevékenység kissé kimerített, ezért megpihentem öt percre. Közben megpróbáltam kiszámolni az iroda fenntartásának költségeit. A nálunk dolgozók 90%-át lehetne távmunkában dolgoztatni, fogyasszák otthon az áramot, nem kéne ekkora irodát fenntartani, huszonegyedik kibaszott században rá kéne jönni végre, hogy az internetet nem csak pornónézésre lehet használni. Aztán rájöttem, hogy ha ez a rendszer meg lenne szervezve, nagyon hamar rákapnának kínai / indiai / egyéb olcsó munkaerő használatára, interneten keresztül. Elvégre net már a szavannán is van, a busman meg lehet nem keni a PHP-t, de ha kap érte két dollárt, hamar beletanul. Így viszont én rábasznék, úgyhogy inkább kussolok. Jó nekem itt a légkondicionált üveg kalitkában, a busmanok meg bekaphatják. Miután ezt lejátszottam magamban, eszembe jutott, hogy reggel azt találtam ki, majd néha random munkahangokat adok ki, hogy a ne keltsem fel a többiek gyanúját. Régebben megfigyeltem, hogy ha valaki nagyon rápörgött valamire, akkor tudtán kívül magában beszél. Például ilyeneket mormog maga el, hogy „kurvaistvánbasszamegmárnemigazbazmegeztaszart”, vagy „büdöspicsaistvánfaszamárebbeagecibebasszameg”, meg ilyenek. Ezek után igyekeztem nem megfeledkezni erről, és öt percenként hörögni valamit.

Az ebédszünetet a lehető leghosszabbra nyújtottam, viszont a kajcsi utáni rituális kávézást szkippeltem, mert teli hassal jól esik szundítani kicsit. A lehető legkényelmesebben elhelyezkedtem, felcsaptam a fél arcomat kitakaró Ray Ban-t (egy férfi hordjon Ray Ban-t, vagy hunyorogjon egész nyáron –nem emlékszem ki mondta, de nagyon találó) és bedobtam a szunyát. Az iroda monoton hangjai – számítógép zúgás, klaviatúra klimpírozás, klikkolás, nyomtató búgás – teljesen bealtattak. Ki kéne adni CD-n, komolyan, sokkal jobb, mint az óceán hangjai meg ezek a meditálós fikák.

Nem akartam teljesen elaludni, azt hittem végig ébren vagyok, aztán egy mezőn találtam magam, térdig ért a fű, hatalmas kígyókat vadásztunk M-16-ossal. Az egyik majdnem elkapta Karsowitz-ot, négyszemű kiszuperált társamat, aki végig azt kiabálta, hogy „haza akarok menni, adj egy kis füvet, adj egy kis füvet, kérlek!”, de még idejében leszedtem a bestiát. Mindent beterített a kígyóhús, véresen bukott alá a Nap a domb mögött.

Szar volt felébredni, mintha tarkón vágtak volna, agyam percekig zsibbadt. A munkaidő lassan letelt, a hátralévő fél órában megírtam e posztot. Vigyázzatok az óráskígyókkal, písz…