Délelőtt tizenegyre érkeztünk meg Balatonföldvárra Az üdülő kapujában egy kiskosztümös csaj köszöntött bennünket, és mindenkire felaggatta a névtábláját, meg egy papírra írkált mindenfélét. Ez járt némi bonyodalommal, mivel Jancsi és Rák a kishölgy kedvéért sem szakította félbe a böfögőversenyt. Jancsi épp a Gy betűnél tartott az ABC elbüfögésében, mikor a névtáblás pina felé fordult. A következő öt betűt (H-I-Í-J-K) a csaj arcába tolta. Ezekután a leányban felébredt a kétely, hogy talán mégsem kellene beereszteni bennünket, de már késő volt. Bal kezemmel felkaptam két névtáblát az asztalról, jobb kezemmel belökdöstem a srácokat. Így lett Jancsi neve "Oláh Mátyás", Ráké meg "Jutta Erlitz".

Két újdonsült barátommal, Juttával és Mátyással kisvártatva egy nagy és rosszul kivilágított teremben találtuk magunkat. Eltartott egy ideig, amíg a szemem hozzászokott a félhomályhoz. Elöl öt ember állt háttal az ülőknek, és kis csoportot alkotva duruzsoltak. A hátsó sorban megláttam egy ismerős arcot, Fakó Jenőt. Beültünk mellé, és megpróbáltam kiszedni belőle, hogy mi a stájsz éppen. Öt perc faggatózás után feladtam, Fakó használhatatlan volt, mint mindig. Ez a srác kétszer annyit keres mint egy jól menő orvos nettóban (azaz hálapénz nélkül), de egy egyszerű kérdésre sem képes válaszolni. Nem tudom miért gondoltam, hogy jó lesz mellé ülni, de én mindenkinek adok egy esélyt, hátha van olyan jó fej, mint mi vagyunk. Ez a kiábrándító öt perc Fakóval megmutatta már az elején, hogy teljesen reménytelen új kapcsolatokra szert tenni, építeni a csapatot és hasonlók, amiről tulajdonképp ez a hétvége szólni akart. Kisvártatva elkezdtek minket csoportokra szabdalni, közben gondolataimba merültem. Sajnon csak a "hátsó sor az egy csapat akkor, oké?" mondatra kaptam fel a fejem, és ösztönszerűen kiszaladt a számon, hogy "NEM". Persze úgy tettek, mintha nem hallották volna. Ezekután át kellett mennünk az ebédlőbe, ahol kaptunk aszott párizsis szendvicset, meg narancsdzsúzt, ami sosem látott narancsot. Király Rák az asztal alá csempészett egy kancsó narancslevet, mondván, hogy majd jó lesz a vodkához, leitatni a pinákat. Jancsi az asztalra borulva szundikált. Olyan, mint egy gyerek: ha evett, elalszik. Fején lévő napszemüvege belecsúszott egy vajaskenyérbe, amiről lezabáltam a parizert. Ezt később nem vette észre, és fél napig margarinos napszecsóval a fején flangált. Kicsit a haja is olyan lett.

Reggela után kivittek a kertbe, megérkeztek a trénerek, következtek a szokásos hülye vetélkedők, játékok, agyrohasztó baromságok. A hullámok összecsaptak felettem, a nap erősebben tűzött mint valaha, száraz volt a torkom és kókadt a farkam. Mellesleg izzadt a herém, viszketett a seggem és egyáltalán, borzasztóan elviselhetetlenné vált a világ. A székem tövében találtam egy hangyabolyt, és elkezdtem autópályát építeni a hangyáknak botokból. Megpróbáltam elvezetni őket az elöttem lévő szék lábához, hadd másszanak fel a hangyák a széken ülő kopasz csóró izzadt hátán. Ez lekötött vagy húsz percig, de utána visszasüppedtem a tehetetlen olvadásba. Eltelt újabb húsz perc, és nem bírtam tovább!
"Elmentem szarni!" - jelentettem be ünnepélyesen és elvonultam a kocsim irányába. Másfél óra csapatépítés éppen elég volt nekem mára.
"Akkor tartsunk egykis szünetet" - mondta a trénerpunci megszeppenten.
Szerencsére a strand nem volt messze, hamar odataláltunk. Rák elment hideg sört szerezni, mi Jancsival megalkudtunk egy vizibicajra. Rák meghozta a söröket, és egy "Akkor irány Tihany!" rikkantással felpattant a delfines bicajra.

Folytatása következik...