IRODAI PATKÁNYOK

Heló, Patkány vagyok. A legrosszabb fajta, Irodai. Ez a blog arról szól, milyen bizarr dolgok is történhetnek egy átlagos munkanapon az irodában. 2005 óta a saját szórakozásunkért.

Linkblog

LEVROV

Megint szar napod volt az irodában? Van egy jó sztorid? Írd meg nekünk!

HTML

Nóta-móka

2007.02.27. 21:04 Irodai Patkany

Tényleg ég a pofám, hogy hetekig egy kurva szót sem kaptatok tőlem, főleg, hogy egy kedves levélíróm azt mondta, hogy az Irodai Patkányok hallgatása olyan neki, mintha két nap kimaradna a Napirajzból. Ez több, mint megtisztelő. Viszont most feltárom a hallgatás igazi okát: olyan mértékű bazdmeg-hatás ért minket az irodában, amit nehéz feldolgozni.

Jómagam jópár bejegyzést kezdtem el írni, aztán úgy a felénél olyan szinten kerültem a leírtak sokkhatása alá, hogy inkább kitöröltem az egészet a picsába, mondván úgysem hiszitek el. Ami Jancsit illeti, mindent bevetett. Először szabadságra ment, aztán csak simán nem jött be (mondjuk nem is nagyon keresték, csak a napi jópofa balfaszságai hiányoztak az értelmesebb kollegáknak), majd a múlt héten már katatón állapotban passziánszozta végig a napokat. Azért nem kell aggódni, nem égett ki teljesen, volt már ilyen máskor is. Egy 17 éves luxuskurva akkor helyretette. Már elkezdtük szervezni a gyűjtést a javaslatomra. De térjünk a lényegre, jöjjön, hogy mi határozza meg a kedélyállapotunkat manapság.

Szóval. Valamelyik középbalfasz kitalálta, hogy az egész irodában szóljon a zene (csak a tárgyalókban lehet lehalkítani), mert az milyen kurva jó nekünk, javítja a munkamorált, meg a csapatszellemet. Fullra, mint a tescóban. Úgy egy ideig jól el is voltunk a gumizenével (Jani elképesztő beleélőképességgel képes elmesélni hogy baszná széjjel az éppen éneklő paris hiltont, vagy shakirát, illetve milyen jó lenne egyszer Robbie Williams-szel közösen drogozni.) Tehát a helyzethez képest egész jól elvoltunk, amikor is egy reggel rémült arccal fogadott minket a portás. „Sikerült neki, befogta a Jazzy-t” - mondta halálsápadtan.

Nagy nehezen kihámoztuk a szavaiból, hogy a középbalfasz, aki ezt a zenés marhaságot kitalálta, valami új rádiót talált, ami egész nap ugyanolyan zenét játszik. Vagyis (mint ahogy kiderült) pontosabban jazznek nevezett instrumentális vackokat, olyanokat, amelyek a nyolcvanas évek közepén voltak divatban. B kategóriás pornófilmek keményebb jeleneteiben vágták be akkoriban, miközben Günther egy szál fekete feszülős atlétában nyalta Eva szőrös punciját a keletnémet jelenetben. (Hiába, az utószinkron még nem volt ilyen fejlett, mint most)
Ezt a zenefolyamot időnként megszakítják programajánlók, meg hírek, ahol egy orrhangú picsa ilyeneket mond nekünk, egy rohadó falú, penészes tetejű iroda éhbérért dolgozó alkalmazottainak, hogy „A stílusos emberek minket hallgatnak”, meghogy a Rózsadombi Squashbajnokságra már nem sokáig lehet csak nevezni.

Azóta már a plakátjaik is ellepték a várost, igénytelen piroson igénytelen feketével hirdetik, hogy minden épeszű marketinges fogja a fejét: „A Jazzy hallgatói igényes emberek.” Gondolom, például sötétlila inghez világoskék-rózsaszín kockás nyakkendőt vesznek fel, meg nem használnak dezodort, mint a középbalfasz, aki ránk hozta ezt az átkot.

Mi megpróbáltunk mindent. Először a kábelt próbáltuk elrágatni az egérrel, de nem kellett neki sem az a szar. Aztán véletlenül átázott a hangszóró, de este megcsinálták. Harmadnap már keményebb eszközökhöz folyamodtunk. Jani egy bóklászás során begyűjtött doboz Cillit Banggel próbálta kinyírni a központi zene magját, egy kiszuperált Orion rádióserősítőt, de mindhiába. Aztán össze akartuk karcolni a középbalfasz rózsaszín Suzukiját (A stílusos emberek kocsija), de eddigre már annyira a zene befolyása alá kerültünk, hogy szarni is lusták voltunk kimenni (ráadásul egyébként sem lett volna sok értelme, mert a klotyóban is szól a zene). Egy kolleganőnk (amúgy jó arc, mindig lehúzzuk cigivel, a kedvünkért szokott át a rendesre a mentolosról) négy éves kislánya sírógörcsöt kapott, amikor megnézte, hol dolgozik anyu.

Szóval már úgy volt, hogy megfutamodunk, látván, hogy a teljes vezetőség a középbalfaszt isteníti, mert „stílust hozott az irodába”, sőt, bizonyos osztályok (pl. a könyvelés) még külön ki is fejezik tetszésüket. Ám ekkor a szerencse, isteni gondviselés, akármi a mi oldalunkra állt.

Ha a rendszert magadtól nem tudod legyőzni, úgyis úton van már a segítség. Történt ugyanis, hogy egy szép napsütéses napon reggel nem a stílusos rádió, hanem valami egészen más szólalt meg. „Amikor belémhatolsz, mondd, hogy töltöm a hurkát!”
Ez ment vagy tíz percig, egy kiélt hangú buzi ismételgette a szalagon. Valaki rendesen meghekkelte a szerkezetet, de esküszöm nem mi voltunk. Mi nem lettünk volna ennyire kreatívak, ha bejutunk a sugárzó terembe, egyszerűen a dühtől elvakulva szétkalapáltuk volna a berendezést. Ez így sokkal elegánsabb megoldás volt, le a kalappal. Azóta nem nyomatnak semmit, vették a lapot. Nagy Testvér legyőzetett.

Azonban nem hagy nyugodni, hogy továbbra is bizonytalan a tettes kiléte. Nem mi voltunk. Lehet, hogy van más patkány is az irodában rajtunk kívül? Talán éppen az egyik olvasó? Jó lenne megismerni.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://officespace.blog.hu/api/trackback/id/tr2741015

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

webmotion · http://webmotion.crpl.hu/ 2007.02.27. 22:19:36

Ahahah! :D végre egy igazi [fasza] IP post.
Grat a rádióhekkernek

Istencsászár · http://www.istencsaszar.hu 2007.03.01. 11:17:13

Király vagy, Patkány! :)))