Tegnap takarítottam a vinyómat, és találtam pár sosem publikált posztot. Ezeket vagy nem fejeztem be, vagy szarnak tartottam és nem tettem ki. Például ilyen az egyik:

Szeretem a reggelt. Ha csinálnék egy filmet, mindegy miről szólna, biztos, hogy a reggellel kezdődne. A Nap fenséges vörös korongja diadalittasan emelkedik a város fölé, első sugara kellemesen melegíti a hátam, kényelmesen hátradőlök a kávézó teraszán és kinyitom az újságot. A pincérlány kedvesen mosolyog rám, friss pékáru illatát hozza a szél. Egy egész percre elfelejtkezem róla, hogy ma munkába kell mennem. A keserű felismerés végül jobban fáj mint szeretném, mintha baltával basztak volna fejbe.

Az irodába elsőként érkezem. Sietnem kell, mert ha a reggeli adagot nem követi még egy lövés kávé, órákra katatón állapotba kerülhetek. Az asztalomnál várom meg míg kijön az első kancsóval. Ez nagyjából négy perc, de negyvennek tűnik. Épp a madarakat bámulom az ablakkal szemközti fán, mikor leül velem szembeni asztalhoz egy jó illatú lány. Nagyon vidámnak tűnik, még dúdolgat is valamit halkan. Amíg bebootol a gép, bolondosan végigsétáltatja ujjait az asztalon, másik kezével egy huncut tincset csavargat a homlokán. Velem szemben egy kövér faszi szokott ülni, valami Károly talán. Csodálkoznom kéne a metamorfózisán, hogyan lett a lángos-képű zsírgombócból jó illatű lány, de meglepődés helyett inkább érdeklődve figyelem a jelenséget. Közben hallom, hogy kijött a kávé, elindulok levenni. Eszembe jut, hogy meg kéne kérdeznem nem inna-e velem. Mármint kávét. Mire visszafordulok, a lány már eltűnt, sosem láttam többé. Ő volt a legizgalmasabb dolog, ami reggel történt velem. Nem konkrétan aznap reggel, hanem úgy általában véve reggel.