Tegnap munka után elmentünk gyúrni. Hozzá kell tegyem, bérletünk van a közeli konditerembe, ugyanis fizetésemelés helyett mostanában ilyen szarokkal szúrják ki a szemünket, mint kajacsekk vagy kondibérlet. Eddig még sosem lehetett engem rávenni ilyesféle tevékenységekre, de a hétvégi lomtalanítás során elkeserítően elégtelennek bizonyultam fizikailag. Nálunk ugyanis kitalálta az utca, hogy ne a ház elé basszuk ki csak úgy a limet-lomot mint a belvárosban a prolik, hanem szépen rendezetten pakolja le mindenki az utca végén lévő füves placcra. Feribá volt a projekt organájzer, az öreg előre felmérte területi adottságokat, a kiszállítandó lomok méretét, és fejében pontos tervet készített a kirakodásra. Elvégre harminc évig művezető volt a hárosi fafeldolgozóban, érti ő a csíziót. Nekem anyám adta elő a tervet, mikor hazamentem hétvégére megpihenni. Agyfaszt kaptam, ugyanis az utca vége tőlünk vagy egy kilométer.

De Feribának ellentmondani nem lehet, ő az utca megmondóembere, szereti a nép. Egyszer egymaga elbontott egy fekvőrendőrt csákánnyal, egyetlen éjszaka alatt. Feribá birtokolja azonfelül a kukakihúzkodás monopóliumát is az utcában, amiből szép bevételei származnak számításaim szerint. Feribá szent. Szóval kénytelen voltam felhívni Jancsit meg még egy havert, Kanócot, hogy segítsenek már elcipelni az utca végébe a hűtőládát, sütőt, bojlert, hűtőszekrényeket, mosógépet. Ezeket mind hosszú évek alatt halmozta fel a család a kert végébe, és persze pont most kell kipakolni mindet. Eddig ugyan senkit sem zavartak, de idén elengedhetetlen, hogy eltűnjenek.

A gondok ott kezdődtek, mikor Jancsi elengedte a betonlapokkal stabilizált mosógépet, ami ráesett szegény Kanóc lábára, és szanaszét vágta azt. Anyám ellátta Kanócot, és levitte az ügyeletre. Ott közölte a doki, hogy ő nem varrhat sebet (!!!), menjenek a Jánosba. Érdekes módon ötezer forint kifizetése után mindjárt hajlandó volt sebet varrni. Közben odahaza Jancsival kipakoltuk a többi szart, aztán bepakoltunk némi házi diópáleszt, és hazavittük Kanócot taxit hívtunk Kanócnak.

Jancsit azóta nem láttuk, telefonon annyit mondott, hogy a bal heréje akkora mint egy dinnye, és kurvára fáj ha lehajol. Nem vagyok orvos, de asszem ezt hívják heresérvnek. A lomtalanítás egyedüli sértetlen túlélője tehát én vagyok. Több éve meresztjük a seggünk forgószékben, szívjuk a város mérgekkel teli levegőjét, alig mozgunk, egészségtelenül étkezünk. A hatalmas stresszt alkohollal és drogokkal kompenzáljuk. Nem csoda hát, hogy belerokkanunk néhány ócska hűtő emelgetésébe.

Királyrákkal válságstábot állítottunk fel életvitelünk rendbehozatalára. Az ebédszünetben bréjnsztormingot tartottunk,  a heréit jegelő Jancsi 3G-s videókapcsolat segítségével vett részt a mítingen. Végül is azt találtuk ki, hogy kiszemelünk egy vidéki falut, ahol a jelenlegi polgármester nagyon szarul áll (vagy majd teszünk róla, hogy szarul álljon). Ha ez megvan, akkor már csak azt kell elérni, hogy a legközelebbi választásokon az emberek megválasszanak minket polgármesterüknek. Ez gyerekjáték lesz. Ezután leköltözhetünk vidékre, ahol friss a levegő, jókat lehet kajolni, és egyáltalán, jó lenni. A falut szépen felvirágoztatjuk. Ezt úgy fogjuk megoldani, hogy eleinte csak keveset lopunk. Sőt, adakozunk, betegeket ápolunk, meg ilyenek. Valzsan Jánosnak is tökre bejött a Nyomorékokban. Mint mondtam, hosszútávra tervezünk. Rák intézné a pályázatokat, ő vinné a pénzügyeket. Nagyszerűen tud vesztegetni és adósságot behajtani. Minkét kvalitását tudná kamatoztatni a falu vezetésében. Enyém lenne a szociális háló, meg a munkaügy. Jancsi paraszti gyökereinek hála nagyszerűen ért a nép nyelvén, ő lenne a mi követünk. Járna házról házra, kifaggatná az embereket a problémáikról, mindenhol megkínálnák étellel-itallal. Mindenki jól járna.

Rövid távú tervnek azt eszeltük ki, hogy bármennyire is lusták vagyunk, le fogunk menni a konditerembe. Így is tettünk. A teremben egy 150 centis, cicanadrágos srác ekképpen fogadott minket: "combi, vádli, poci vagy cici?"

Mindenre fel voltunk készülve, de erre azért mégsem. Még nem értjük a nyelvüket, de be kell illeszkednünk. Ha rájönnek, hogy kívülállók vagyunk, rögtön feljelentenének minket valami fasiszta rendőrségnél. Vagy kitennének a sivatagba, hogy a keselyűk tisztítsák le a csontunk. Nem, ezt nem hagyhatjuk!

Az edző hirtelen macskává változott, nyávogni kezdett és megkarmolta az arcom a mancsával. Nem, ez egy másik sztori, térjünk vissza a valóságba!

- Szóval, mi legyen ma fiúk? Szálkásítás?
- Ööö ja, csípjük a szálkákat. Bár a múltkor lomtalanítottunk és az egyik befúródott a körmöm alá...
- Vicces srác vagy! (kacsintás)
- Úrég! Meneküljünk Rák!

Fejvesztve indultunk a lépcső irányába! Rák megbotlott és a nyakkendőmnél fogva lerántott engem is a földre.

- Ne hagyj itt! Kérlek! - Kiabálta könnyek között, fulladozva a röhögéstől...
- Szedd össze magad! A hazának szüksége van rád, fiam!

Négykézláb értünk fel a lépcsőn az utcára.

- Miféle hely volt ez, Patkány?
- Nem tudom, de elégetem a bérletem az tuti!
- Na ennyit az egészséges életről. 

Hazafelé még sokáig röhögtünk a dolgon, aztán a Moszkván odaadtuk a kondibérleteinket egy hajléktalan honfitársunknak. Remélem örülni fognak majd neki az edzőteremben. A történethez még hozzá tartozik, hogy lépcsőn való botorkálás következményeképp Rák térde kosárlabdányira duzzadt, hétfőn megműtik. A doki azt írta a kórlapjára, hogy munkahelyi baleset, a főnöknek meg beadtam, hogy az irodában botlott meg egy telefonkábelben. Némiképp lelkiismeret furdalás gyötör, amiért minden hozzám közel álló barátomat néhány nap leforgása alatt kórházba juttattam. Rossz a karmám, úgy hiszem.