Kevésbé irodai téma, de dolgozó, urbánus lényként gyakran keresek fel különböző belvárosi vendéglátóipari egységeket, akár a munka kapcsán is. Például ha tárgyalni kell mennem, és helyszínül valamely étteremre esik a választás.

Régóta motoszkál bennem a kérdés, vajon miért tudom megszámolni egyetlen kezemen azon budapesti éttermek, kocsmák, kávézók, teázók, pubok számát, ahol normális, emberi kiszolgálásban részesültem. Nem arról van szó, hogy elvárom a seggem fényesre nyalását, csupán arról, hogy nem szeretem, ha az a személyzet, aki azért kapja a fizetését (és a borravalót!), hogy engem kiszolgáljon, úgy beszél velem mint egy darab szarral. Már nem érdekel, ha vizezett a sör, hideg az étel, és 900 forint egy sima kávé, mert ez mindenhol így van. Mondhatni, Magyarországon törvényszerű, hogy drágán kapsz szart. Én viszont kiakadok, ha a drága pénzen vett szaromat csak úgy elémvágják, és még én legyek hálás érte, hogy megtűrnek a helyen. Sokszor ha beülünk valahová, hosszú percekig felénk se néznek. Olykor elkeverik a rendelést, és a kapott borravalót a legritkább esetben köszönik meg, és úgy általában kurvabunkók.

1. A szakács is megkóstolta

Ötödik kerületben, a Bazilikától pár száz méterre lévő egyik étterembe ültünk be egy gyors ebédre kedves kolléganőmmel. Mindketten a napi menüt választottuk (bár ne tettük volna), hogy ne kelljen fél órát várni, csak rögtön beharapjuk, aztán menjünk a dolgunkra. Ebédidő volt, és az étterem meg üres mint a templom, ez adhatott volna okot némi gyanúra. A hely nevére sajnos már nem emlékszem, a falat a régi Tigris fogadó képei díszítették, a képek mellett olvasható szövegből megtudhattuk, hogy a szép múltú fogadó egykori helyén nyílt meg az étterem. Mire az ismertetőt elolvastuk, már hozták is a két tál eperlevest. Az első kanál után összenéztünk Andival, mindkettőnk arcán undor ült. A leves ugyanis minden bizonnyal romlott volt, hagymás, csípős, fanyar ízét máig számban érzem. Szóltunk a pincérlánynak, aki készségesen visszaszállította a leveseket a konyhára. Mi meg mosolyogtunk, és az érdeklődő pincérsrácnak mondogattuk, hogy semmi gond. Igazán semmi gond. Idáig még nem is volt, mint mondtam a felszolgált ételek és italok mindenhol minőíthetetlenül szarok, ebbe már beletörődtem. A sokk viszont ezután jött: a pincérleány, a szakács, és a főpincér hárman hozták ki a főfogást, amihez egyébként a köretként feltálalt rizs hatalmas, összefagyott gombócokat alkotott. A pincérlány durcás képpel lebaszta elénk a tányérokat, és közölte, hogy a levessel nem volt semmi gond. A szakács megkóstolta.
Hát ilyenek ezek a belvárosi szakácsok, néha megkóstolják a saját főztjük. Kár, hogy nem talált semmi kivetni valót a moslékban, amit összemelegített nekünk mint napi menüt.


2. Ezt csak otthon lehet

Egyik este a zsinagóga melletti Pubot kerestük fel barátnőmmel. A nagy pincehelységben kaptunk helyet, mellettünk két zsidó lány válogatott bébiszittereket. Tel-Aviv, egy hónap teljes ellátás, charter utat fizeti az egyházközség. Már majdnem jelentkeztünk. Közben az agyhalott pincérlány letipegett a lépcsőn, és szótlanul elénk tette a két forraltbort, majd rezzenéstelen kiborg arccal csattogott tova. Mi mondtuk, hogy "Köszönjük!", bár ő nem szólt semmit. Meg is jegyeztem, hogy ráférne egy szoftverfrissítés, biztos koreai gyártmány és magyarul nem tud kommunikálni. Később a barátnőm mondott nekem valami kedveset, én átkaroltam a vállát és megcsókoltam. Eme romantikus pillanatban megkocogtatta a vállam valaki. Hátrafordultam, egy klimaxos kövér nő állt mögöttem, és pontosan ezt mondta:
,,Ezt otthon csinálhatod a nappalidban, de itt nem, világos?"
Kénytelenek voltunk fizetés nélkül távozni. A hely tehát az erényesség és a katolikus értékek utolsó bástyája a romlott zsidónegyedben. Megfogadtam, hogy egyszer még felgyújtom. A márciusi zavargások alatt egyébként majdnem sikerült is. Majd talán legközelebb.


3. Talán oda kéne jönni

A poros Pest után látogassunk el a budai hegyek lábához, egy patináns szálló éttermébe. Igen, a Gellértről lesz szó. Ez a sztori nem velem esett meg, egy vállalati klímáról szóló előadáson mesélték. Az előadó hölgy tárgyalni ment egy nagycég főnökével, aki gyakorta hívta ebédre üzleti partnereit a Gellértbe. Sütit akart rendelni, de nem volt biztos, hogy az a név az étlepon azt a szívének oly kedves édességet takarja-e, amit nagymamája készített gyermekkorában gyakorta. Megkérdezte a pincért, aki közölte, hogy ha nem tudja, fáradjon ki a pulthoz, és bökjön rá melyiket akarja. Mindezt persze útszéli stílusban. Ezután kihoztak egy nyolcvanezres számlát, ami csöppet gyanús volt pár sütért és néhány csésze kvéért. Mivel a főnöknél éppen nem volt Libéria egész éves költségvetését meghaladó keményvaluta, kártyáját nyújtotta a pincérnek. Ahogyan mindig, és nem mellesleg ahogyan előre jelezte. Erre a pincérgyerek csak annyit böfögött vissza, hogy ,,nem lehet". Kínos, de a faszinak ki kellett mennie egy autómatához, a tárgyalópartnereknek pedig meg kellett várniuk. Mondanom sem kell, többet nem vitt oda senkit.


Megoldás: ahol gond van a felszolgált étel vagy ital minőségével, vagy magával a felszolgálással, nem kell fizetni. Ha vizes a sör, ehetetlen az étel, bunkók a pincérek NE FIZESSÜNK érte!